Én, a Szűzanyát ábrázoló ikonnal álltam szemben és furcsa módon mindvégig a Csíksomlyói Babba Mára tekintett vissza rám. A Boldogasszony. Csak amikor már kijöttünk az Országháza épületéből, csak akkor tudatosodott bennem, hogy de hiszen nem is a Szűzanya képe van a Szent Koronánk testén. Vagy mégis? Én Őt láttam.

„Fogadom, hogy Jézus Krisztus Urunk új szövetsége szerint, embertársaimra testvérként tekintek, a szeretet törvényének betartásával.”- hangzott Advent vasárnapján. S bármennyire is dübörögtek a Kossuth teret megszálló, az Országházhoz méltatlan vásári hangszórók, bent a csöndben, méltósággal, áhítattal szállt az ima ajkunkról.

„Fogadom, hogy családom, nemzetem és az emberiség felemelkedésén munkálkodom.”- mondtuk.

„Fogadom, hogy mindent a magyar nemzet érdekeinek alárendelve, önzetlenül teszek, a kitűzött célok érdekében vállalt feladataimat végrehajtom, a Magyarok Szövetségének egységét soha meg nem bontom.”

„Fogadom, hogy Magyarország Szent Koronájához, hazámhoz, nemzetemhez mindig hű leszek. Amiképpen ezen fogadalmam megtartom, Isten engem úgy segéljen!”

Igen. Isten engem úgy segéljen. A Himnuszt követően senki nem mozdult. Nem tudtunk mozdulni. Álltunk együtt, egymás kezét fogva alkottunk ölelő, élő, védelmező kört Őfelsége körül. Magyar ember módján. Szeretettel.

Lecsukott szempilláim között könnycsepp csillant s egy pillanatig úgy éreztem, mintha az egész Teremtett világ visszhangozná az eskünket. Az idő megállt és hatalmas szárnyain végtelenbe nyújtotta a pillanatot.
Őfelségét boldogan ragyogni láttam, Isten szent tenyerén.

Nirschné Henn Edith