A tettek, amelyre az utódok képesek, olykor valamiféle pótcselekvésnek tűnnek. Talán valóban az volt, hogy az országgyűlés – ha már nem tudta visszaadni az elhunytakat családjaiknak, - 1917-ben létrehozta ezt az ünnepet. Bizonyára sok olyan május végi vasárnap volt ezután, amikor az elhunyt katonákról szavaltak a szájhősök. Ám amikor a II. világháború után az ünnepet megszüntették, kiderült, hogy valami lényegeset elvettek a nehéz terheket hordozó családoktól. Majd minden család gyászolt, s nem volt mód arra, hogy ebben a gyászban osztozzon velük az egész közösség. Ahogy a szabadság ismét ránk virradt, az ünnep - búvópatakként - ismét élni kezdett.  Új emlékművek emelkedtek. Rájuk írták az áldozatok fél évszázad alatt sem elfelejtett névsorát. Amikor az országgyűlés ismét ünneppé nyilvánította május utolsó vasárnapját, egy már meglévő gyakorlatot szentesített. Az indokok között szerepelt, hogy a hősi példát ismerje meg, és tekintse példának a mai fiatalság is. Azt sugallja a mai kor emberének, becsülje meg, hogy közvetlen háborútól mentes korban és helyen élhet. Különösen fontos ez a gyerekek esetében, akiket az erőszak, az agresszió nap mint nap megkörnyékez a televízión, a számítógépes játékokon keresztül – Azok a katonák, akik elestek a háborúk, szabadságharcok, világháborúk hadszínterein, azok a civilek, akiket meggyilkoltak a harcok közepette, azok igazán meghaltak, nem úgy, mint a filmek szereplői, nem úgy, mint a játékok hősei, hanem visszavonhatatlanul és végérvényesen. A kegyelet és az emlékezés, a tisztelet mellett erre is tanít ez a nap.

    Tisztelegjünk a hazánkért folytatott harcok poklában elesett hősök, áldozatok előtt.
    Történelmünk lapjai bővelkednek dicső és gyászos eseményekben. A küzdelmek viharában hazafiak ezrei áldozták életüket hazájukért, népünkért.
    A muhi csatavesztés, a mohácsi vereség, Nagymajtény, Világos, Doberdó, a Don-kanyar tragédiája, az 1956-os forradalom csak legjelentősebb állomásai a magyarság fájó áldozatokban, vesztességekben bővelkedő történelmének. Nincs magyar család, mely ne gyászolná a harcokban elesett, vagy áldozatul esett hozzátartozóját.

    Az 1924. évi XIV. törvényben újból szabályozzák a hősök emlékünnepének megrendezését.
    Emlékművek sorát állították ebben az időben országszerte. A legkisebb falvakban is kőbe vésték elesett fiaik nevét. Május utolsó vasárnapja a Hősök Napja, egyik legszentebb legbensőségesebb ünnepnapjává vált a gyermekeiket elvesztő anyáknak, a férjeiket sirató feleségeknek, apjukat felidéző árváknak, bajtársaikra emlékező katonatársaknak.

    A második világháború hatalmas veszteségeit követően, 1942-ben a hazáért életüket áldozó hősök megünneplését kiterjesztették az 1938 után elesettekre is.
    1945-öt követően a hősök ünnepét idegen elvek alapján tudatosan háttérbe szorították. Nem sikerült azonban a feledés homályába borítani. A hősök emléke az emberek szívében lelkében tovább élt.
    Bár a Hősök Napjának megünnepléséről szóló törvényeket a Gondviselés különös kegyéből kifolyólag soha nem törölték, fél évszázadon át semmi sem történt. Míg végül a Semmelweis Orvostudományi Egyetem 1992-ben a katonaorvosok emlékművénél, a szobor felállításának ötvenedik évfordulója alkalmából megszervezte első ünnepségét a hősi halált halt katonaorvosok emlékére. Nem véletlen, hogy ezt az ünnepséget május utolsó vasárnapján rendezték.
    A hatás a rendezőket is meglepte. Országos mozgalom indult.

 Egy évvel később már a Ludovika előtt is állt a korábban szétbontott, és különböző helyeken tárolt emlékmű:

 "Hungária anya siratja fiait."

2001-től újra ünnepnap

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.