Az 1956-os magyar forradalom sorsa lényegében akkor dőlt el, amikor az Egyesült Államok előbb október 28-án, majd rövid időn belül még kétszer biztosította Moszkvát: nem kíván Magyarország segítségére sietni! Ettől a Szovjetunió vérszemet kapott, Mao Ce Tung és Tito pedig visszarettent Nagy Imre kormányának támogatásától, és fokozatosan ellene fordult.

Sorrendben: október 28-án az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete, Henry Cabot Lodge felhívta a Biztonsági Tanács figyelmét John Foster Dulles külügyminiszter Texasban elhangzott kijelentésére, miszerint:

"Nem tekintjük ezeket a nemzeteket - Magyarországot és Lengyelországot - potenciális katonai szövetségeseknek."

Másnap, október 29-én az Egyesült Államok moszkvai nagykövete, Charles Bohlen tudatta a Kremllel, hogy Eisenhower elnök megerősítette Dulles álláspontját.

Mit jelentett Eisenhower megerősítése? Ezt pontosan az elnök november 14-i sajtótájékoztatóján tudhatta meg a világ. A következőket mondta:

"Az Egyesült Államok sem most, sem korábban nem támogatta egyetlen védtelen nép nyílt lázadását olyan erő ellen, amely felett várhatóan nem győzedelmeskedhet...". "...soha nem sürgettük vagy javasoltuk az elmúlt években, amióta ilyen problémákkal küszködünk, olyan fegyveres felkelés kirobbantását, amely csak katasztrófát hozhat barátainkra."

Így látta ezt két jeles és bátor amerikai politikus is.

Thomas J. Dodd szenátor bírálta az óvatos és habozó amerikai magatartást:

"A magyar forradalom páratlan lehetőséget kínált a szabad világnak, hogy visszaállítsa a szabadság határait a háború előtti alapokon. Elmulasztottuk e kínálkozó alkalom kihasználását, és ezzel elkövettük a háború utáni legsúlyosabb politikai hibánkat."

A Szovjetunió tehát megkapta a zöld jelzést a forradalom nyílt leverésére. (Október 31-én Moszkvában az SZKP elnökségében már teljes a konszenzus az invázióról, igaz, a Budapestről még haza nem tért Mikojan és Szuszlov nélkül. De Mikojan hamarosan ott terem, és roppant csalódott a döntés hallatán, mert meggyőződése, hogy nem szabad fegyveres erőszakot alkalmazni, az erő nem fog megoldani semmit sem. Azzal fenyegetőzik, hogy öngyilkos lesz, ha Hruscsov nem hívja össze másnapra ismét az elnökséget. Hruscsov összehívja, de a november 1-jei ülésen Mikojan egyedül marad: egyéni lázadása eredménytelen.)

Túl nagy volt a tét a Szovjetunió számára: 1917 óta először jelent meg az a veszély számára, hogy egy szocialista országból ismét lehet kapitalista rendszerű polgári demokrácia. A példa pedig ragadós lehetett volna a csatlós országokban. A történelem tanúsága szerint a kommunisták soha, sehol nem tudtak hatalomra kerülni külső erők támogatása nélkül: Lenin és Trockij angol és német bankárok pénzével győzött; Mao Ce Tung azzal, hogy az amerikaiak megvonták támogatásukat a koumintangtól, és Csang Kaj Sek visszavonult Tajvanra; Tito pedig angolszász fegyverekkel és dollármilliókkal lehetett sikeres partizánvezér.

Ezt a veszélyt tűzzel-vérrel el kellett hárítani. A szovjet katonai intervenció vérbeli agresszió volt, háborús bűncselekményekkel; a csaknem 9 ezer milliárd forint értékű anyagi kárért a mai napig nem fizettek kártérítést, jóvátételt, s a nyilvános bocsánatkérés is megkésett és ellentmondásos.

Dr. Ilkei Csaba
tudományos kutató

A híradások ide, ide vagy ide kattintva tölthetők le (pdf).

Ha az egyik hivatkozás nem működik, próbálja a másik kettőt!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés