Szabad játékidő, testközelség, érintések, ölbeli játékok, beszélgetés, mese, énekszó, ezek azok az egyszerű, mégis nagyszerű dolgok, melyeket a gyermekkorban nyújthatunk az emberpalántáknak, megalapozva ezzel későbbi BOLDOGulásukat. Vekerdy Tamás pszichológusnak egy művészetpedagógiai fórumon elhangzott gondolata is erre utal, miszerint az érzelmi intelligencia nyolcvan százalékban határozza meg a későbbi boldogulást, míg az iskolákban belénk töltött ismeretanyag sikeres elsajátítása csak húsz százalékot vet a latba.
Az érzelmi nevelés a születéstől kezdődik, az első években kialakult bizalom, nyitottság, a velünk született alkotóképesség megőrzése egy életre szól. Ne feledjük, hogy a nyelvi kommunikációt megelőzi az anya- gyermek közötti érzelmi kommunikáció!
Az önfeledt játékos percek, az egymásra figyelés és a testközelség megélése a mindennapokban, melyeket az ölbeli játékok magukban rejtenek, hatással vannak az érzelmi intelligencia alakulására, a művészeti nevelésre és az értelmi fejlődés különböző területeire.
Általános tapasztalat, hogy a kisgyermek szívesen és fáradhatatlanul tanul meg számtalan dolgot, ha játszva tanulhat. Sokszor mégis zsörtölődünk, mondván: „nem lehet mindig csak játszani!” Azután jön a serdülőkor, és kamaszaink tudomásunkra hozzák: „Nem vagyok már dedós, hogy játsszak!” Persze közben, ha megfeledkeznek magukról, boldogan játsszák a számháborút, rúgják a bőrt, de még bújócskáznak, kidobóznak is.
És a felnőttek? A játék igénye nagyon erőteljesen benne van a felnőtt emberben is, de sajnos ritkán találjuk meg a jó kifejezési formáját. Ebből aztán torz megoldások születnek: olyan játékot veszünk gyermekünknek, amivel mi fogunk játszani, vagy nézzük, ahogyan mások játszanak, esetleg szerencsejátékkal, nyereményjátékkal, primitív telefonos vagy virtuális játékokkal próbálkozunk.
Miért van ez így? Mert a játék az emberi alapszükségletek része, ami feltétlen kielégítésre tör. A kielégítés lehet valamilyen örömteli tevékenység vagy alkotás. Ha nincs lehetőségünk vagy nem tudunk játszani, alkotni, ez a hiány komoly feszültséggel jár, amit pótcselekvéssel próbálunk oldani.
A játékkedv – amely rokon a munkakedvvel, az alkotásvággyal, sőt az életkedvvel is – az érzelmi intelligencia egyik készségcsoportja, tehát egy olyan csíra, amit fejleszteni lehet és kell is, mert különben nem teljesedik ki személyiségünkben. Ez azt eredményezi, hogy elfelejtünk játszani, mielőtt megtanultunk volna. Ez a magyarázata annak a megdöbbentő jelenségnek, hogy ma már kisgyerekeket is látunk egykedvűen üldögélni egy játszótéren, mert „nincs kedvük játszani.”
Ez pedig nem elhanyagolható deficittel jár a személyiségük fejlődését tekintve!
A spontán játék kiveszőben van, s ettől még nem rémültünk meg eléggé! A problémát okozó tünetek ugyanis majd csak néhány év múlva jelentkeznek. Többek között különböző tanulási rendellenességek, szellemi tunyaság, társas érzéketlenség, sérült mozgásérzék formájában.
A kreativitás bennünk van születéstől fogva, megőrzése viszont nem mindig sikerül. A fejlesztés csak annyit jelent, hogy az ez irányban kialakult gátlásokat oldhatjuk. Szülői és pedagógiai feladatunk tehát a kezdetektől fogva az, hogy ne gátoljuk a gyermekek alkotóképességét, hanem adjunk teret és időt a szabad játékra és az ötletek kiteljesedésére. A kreativitás az élet összes területét átszövi. Ma már a lexikális tudáshoz könnyű hozzáférni, a rugalmas gondolkodásmódot viszont utólag nem igazán lehet pótolni, pedig ez ma meghatározó szempont, szinte egyetlen kiugrási lehetőségünk, bármilyen szakterületen dolgozunk is. A művészeteknek ezért óriási szerepe van a személyiségfejlődésben.
Kezdetben a játékszükséglet az erős mozgásigényben mutatkozik meg. Ekkor nagy jelentősége van a rohangálásnak, sokszor szinte céltalan viháncolásnak, amely kifejezetten gyönyörűséget okoz az apróságoknak. Az erős hallási, látási ingerszükséglet kielégítését szolgálja a csörgőrázás, a különböző hangkeltő eszközök szintén látszólag céltalan megszólaltatása vagy a firkálás. Ebből a szabad játszadozásból lassan kifejlődik a szabálykövető, szimulatív játék. A rohangálásból a legkülönbözőbb mozgásos játékok és a tánc, a csörgőrázásból a ritmikus mondókázás, az éneklés, a zenélés, a firkálásból a rajz, a formázás, a festés. Ezeket a tevékenységeket már nem csupán az ingerszükséglet kielégítése, hanem az úgynevezett megoldási késztetés (kíváncsiság, felfedezési vágy) is motiválja, tehát, úgymond, több „motor” is hajtja – ezért szeretünk annyira játszani.
A játékszeretet fejlesztése
Miért nem szeret és tud mindenki játszani? Mert a játékszeretet kifejlődése nem automatikus! A kötetlen játszadozás kivételével minden játékot először meg kell tanulni, de nem lehet csupán magyarázat útján fejleszteni. Az elsajátítás kellemes élményekkel történik, ha nincsenek ilyen élmények, nem történik elsajátítás sem. Milyen bölcsek voltak elődeink, amikor a versenyjátékokat eleve „forgó” csapatokkal játszották, így mindenkinek esélye volt időnként az erősebb csapat tagjaként átélni a győzelmet! Nem a gyermekkorban kell megtanulni, hogy az életben verseny van! Először az együttműködést kell elsajátítani, az egymásra figyelést, az „egy húron pendülést”.
Minden játék addig fejleszt, amíg az a terület, amit fejleszt – mozgás, fantázia, egyensúly stb. – ki nem fejlődött. Például, amilyen mértékben kifejlődött az alapvető nagymozgás-koordináció a spontán rohangálásban, olyan mértékben csökken a tevékenység örömszerzési kapacitása. Idővel a gyermeket már nem elégíti ki ez a fajta játék. Ha ilyenkor nem tanul meg, sőt, nem szeret meg egyre bonyolultabb, fejlettebb játékokat, a játékszeretet is megreked. Sajnos a fejlesztés éppen a legkritikusabb ponton, az iskoláskor–korai serdülőkor táján szokott megállni. Úgy tűnik, az általános pedagógia sem tartja elég fontosnak, és a szülők játékhoz való hozzáállását is befolyásolja az a káros előítélet, hogy a játék csak szórakozás, kellemes időtöltés, ami a komolyabb tevékenységek esetleges járulékos eleme. Ha jut rá idő… Így aztán föl sem merül a játékszeretet fejlesztésének feladata. Ebből következően nekünk felnőtteknek nincs már elégséges mennyiségű és minőségű játékkincsünk, amit továbbadhatnánk – nem elmagyarázva, hanem jókedvű együtt játszással. Pedig ebből a látszólag haszontalan, rendszeres, örömteli tevékenységből lesz a tudásvágy, az alkotásvágy, a kreatív ismeretfeldolgozás, a problémamegoldás, az agresszivitás kezelni tudása, a figyelemkoncentráció, az eredetiség, az együttműködés, a helyzetfelismerés.
Nagy tévedés, hogy a könnyen elérhető kikapcsolódás vált ki örömélményt! Sok veszélyt jelentenek ezért a fantáziát kikapcsoló kész játékok, játékprogramok, a céltalan „tévézés”.
Szűkös időkben, amikor nem volt pénz mindenféle kacatokra, az emberek találékonyabbak voltak. Talán ezért is lehet az, hogy a népi ölbeli játékok, melyek nagy fantáziavilágról, sajátos képi és nyelvi világról tanúskodnak, mindenféle erőlködés nélkül születtek és mégis időtállóak. Kreatívak, hiszen csak a gyermekre és egy felnőttre van hozzá szükség. Semmilyen tárgyi eszközt nem igényelnek, mégis összeér bennük ég és föld. Ez a legegyszerűbb egysoros höcögtetőre is igaz. Egyik pillanatban lovasok vagyunk, másikban a gyerekek karja a tarisznyában lévő hurka. A lehetőségek tárháza határtalan és egy-egy mondókát saját forgatókönyv szerint is játszhatunk, mint régen falun is ez megszokott volt. Általuk a felnőttek is ráéreznek a tempóváltások varázsára, hangjuk színes játékára és szunnyadó humorérzéküket is felébreszti, hiszen a végén mindig ott van a csattanó: csikizés, hanyatt döntés, magasba lendítés, lecsúszdáztatás vagy dögönyözés.
A lényegük a közös és önfeledt együttlét, mely érzelmi biztonságot nyújt, azaz egy biztos ugródeszkát az élet későbbi örömeihez és megpróbáltatásaihoz. Ez az amit, régen tudtak, ma pedig érdemes újra megtapasztalnunk.
Neki kell gyürkőzni, és nemcsak minőségi időt, hanem vidám időt is együtt kell tölteni gyermekeinkkel – ha a hazárdjátéktól, szerencsejátéktól, fantáziátlanságtól és elidegenedéstől meg akarjuk óvni őket. Ez természetesen erőfeszítést is igényel, mert csak akkor fog sikerülni, ha velük együtt „belefeledkezhetünk” a játékba. A játékokat ugyanis nemcsak megtanítani, hanem megszerettetni is kell! Azt az érzést és azt a bensőséges kapcsolatot azonban, ami ezáltal keletkezik, sem leírni, sem pótolni nem lehet! Szükségük – és szükségünk – van rá. Az igazi játék „megolajozza a testet és a lelket”.